Ajánló

Serge Gnabry – A legfontosabb jelentéktelen dolog az életben



A Bayern München 24 esztendős támadója a karantén alatt visszaemlékezett múltjára és egy igazán szívhez szóló történetet hozott össze életének meghatározó eseményeiről. Szóba kerültek angliai pályafutásának nehézségei, édesapja iránymutatása, legjószívűbb csapattársai és az a valóra vált álom, amelyben jelenleg is él. Igyekeztünk átadni az eredeti, The Player’s Tribune-ön megjelent cikk életérzését. A továbbiakban Serge szavait olvashatjátok, magyarul.

Sosem fogom elfelejteni az első találkozásom Arséne Wengerrel.

16 voltam. Sőt, éppen azokban a napokban lettem 16 éves. Idegőrlő időszak volt számomra, hiszen az egész addigi, németországi életemet ott kellett hagynom az Arsenal kedvéért. Nyilván, egy hatezer fős faluból egy hatalmas klubhoz kerülni eleinte sokkolóan hatott. Csak hogy érzékeltessem: emlékszem az első napra, amikor Londonba repültem próbajátékra, az Arsenal egy autót küldött a reptérre értem és a szüleimért. Egy fickó parkolt le előttünk egy fekete BMW-vel és én meg csak néztem tátott szájjal.

Németországból érkeztem, ahol BMW-vel jár mindenki. De ennek az ablakai teljesen be voltak sötétítve és csak csillogott-villogott. Úgy néztem édesanyámra, mintha azt kérdezném, “Mi most egy filmben vagyunk?”

Elképesztő volt.

Na mindegy, szóval visszatérve az első alkalomra, amikor találkoztam Arséne-nel…

Besétáltunk az irodájába az anyukámmal és az apukámmal és ő valami közönséges kérdéssel nyitott, mint például “Üdvözöllek Serge! Hogy vagy?” És emlékszem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Tudod milyen az az érzés, amikor a fejedben azt mormolod magadnak, “Hé, hagyd abba a mosolygást! Kérlek, állj le, ez egyre kínosabb lesz!”

De nem ment. Remegtek a térdeim. Talán tíz szónál több nem is hagyta el a szám az egész megbeszélés alatt. Csak arra tudtam gondolni, hogy “Úristen, Arséne Wenger tudja a nevem.”

Az, ahogyan hangosan kimondta, tudatosította bennem, hogy komoly dologról van szó.

Később az egyik folyosóról beszélt. Mert az Arsenal edzőkomplexumában van egy átjáró, ami szétválasztja a felnőtt csapatot és az ifiket. Arséne épp óva intett, hogy keményen kell dolgoznom annak érdekében, hogy a folyosó szebbik oldalára kerüljek. Volt benne valami menőség, ahogyan ő mondta. Az útjaid a világsztárokét keresztezi, akiket a tévében már oly sokszor csodáltál. Láthatod őket bemenni az öltözőbe, de még nem érted el azt a szintet, ami téged is oda kerítene.

Arsene Wenger reveals the real reason Arsenal sold Serge Gnabry ...

Azért, hogy az átjáró másik oldalára kerülj, kétszer olyan keményen kell dolgoznod, mint egyébként.

Amikor Arséne erről beszélt, szinte látni lehetett apám arcán, hogy arra gondol, “Gyerünk, Arséne! Mondd meg neki! Mondd meg a fiamnak!”

Nem tudom erre mi a megfelelő kifejezés, de azt mondanám, apa fel volt spanolva.

Továbbra is csak mosolyogtam és bólogattam, aztán egyszer csak apából kitört minden. Hangosan szólt oda neki, hogy “Bizony, ezt mondtam neki én is, Arséne. Muszáj keményebben dolgoznia. Ezt mondtam én is!”

Hahaha. Nagyon égő volt. Azt gondoltam, “Apa! Miről beszélsz? Maradj már csöndben!”

Persze meg kell értened apukám jellemét. Két nagyszerű szülőm van. Nagyon büszke vagyok a német vérre, amelyet édesanyám és az ő családja képvisel. Édesapámé már inkább a markánsabb, elefántcsontparti hozzáállás. Fiatalon költözött Németországba és azt hiszem, pont emiatt gondolkodik máshogy az őt körülvevő világról. Amikor kisebb gyerek voltam, minden este legalább két órát beszélt a telefonján a testvéreivel, akik Elefántcsontpartban laktak. Ez volt az ő fő szórakozásforrása. Ez még azelőtt volt, hogy feltalálták a mobiltelefonokat, szóval megesett, hogy a haverjaimmal beszéltem éppen, amikor benyitott a szobámba és rám szólt, hogy “Serge, tedd le a telefont, nagynénéd hamarosan csörög!”

Hallgattam, ahogyan egész este franciául beszél és nevetgél a szomszéd szobában. El sem tudom képzelni, ez milyen érzés lehetett neki. Ha megtapasztalod, hogy milyen emigrálni, megváltozik a mentalitásod. Az egyik nagyon fontos dolog, amit a szüleim mondtak nekem, amikor kicsi voltam, hogy mindig sokkal többet kell nyújtanom bárki másnál, mert más a bőröm színe.

Őszintén, ezt olyan sokszor említették, hogy már nagyon elegem lett belőle. Stuttgart mellett laktunk egy kisvárosban és semmilyen közvetlen élményem nem volt rasszista bántalmazásokkal kapcsolatban. Természetesen más volt a külsőm, mint a suli többi diákja nagy részének, de nem éreztem magamat különbözőnek.

Különösen édesapám volt az, aki sokszor hangoztatta, hogy “Ha azt akarod, hogy elfogadjanak, meg kell mutatnod nekik, hogy kétszer olyan keményen állsz hozzá, mint ők. Sohasem szabad engedned nekik, hogy azt gondolják, lusta vagy.”

Kétszer olyan keményen, kétszer olyan keményen. Még mindig hallom a fejemben.

Régen, 11-12 éves koromban egy, a falunk melletti pályára jártunk ki, ahol apám arra tanított, hogyan cselezzek a tizenhatos sarkánál, majd hogyan húzzam be a labdát középre és lőjek. Ezerszer és ezerszer megcsináltam ezt ezen a kis edzőpályán, Weissachban.

Azt mondogatta, “Ha ezt megtanulod, jó sok gólt fogsz lőni, Serge.”

Bármilyen tökéletesen kilőhettem a hosszú sarkot, utána rögtön válaszolt: “Oké, mehet újra!”

Úgy gondolom, ez az apukák sajátossága, érted. Látják a jövőt. Mára már ez az egyik védjegyemmé vált mozdulatom. Befelé cselezés, bumm. És ennek az alapja a Weissach-i pályáról származik.

Werder Bremen - Papa Jean-Hermann Gnabry: "Serge bleibt" | Werder

Nagyjából kilenctől 15 éves koromig gyakoroltuk ezt a rutinjellegű mozdulatsort. Csak ő és én, egyedül a parkban pár kötélhágcsóval és egy csomó focilabdával. És természetesen voltak időszakok, amikor nem volt kedvem hozzá. 15 évesen lógni akarsz a haverokkal, moziba mennél, normális életre vágysz.

De ugyanakkor legbelül feltettem a kérdést: Mit is akarok? Megvalósítani az álmaimat. Mindig kell valaki, aki emlékeztet, mindez mivel jár. Főleg akkor, ha tinédzser vagy. Ha nem lett volna mellettem apa, nem tudtam volna elérni oda, ahol most vagyok. És ez nem csak az edzésekre és a futballra igaz. Emberileg is máshol tartanék.

Nehéz elmagyarázni valakinek, hogy milyen 15-ről (a helyi csapatban játszani és semmi zsebpénzzel rendelkezni) egyszer csak 17 évessé válni, a Premier League-ben focizni és ezzel a rengeteg pénzzel, figyelemmel és felhajtással rendelkezni. Az egész életed nulláról százra vált.

Nulláról százra.

Egyik nap még, Mesut Özilt nézed a televízióban a haverokkal, ő a példaképed. Két évvel később elmész vele kávézni. Elámulsz, hogyan ad gólpasszt Cristianónak az El Clásicón, aztán egyszer csak ott van előtted, azt kérdezve, mi újság. Szürreális. Hogy őszinte legyek, nehéz nem megváltozni.

Nehéz emlékezni, ki is vagy valójában.

Arsenal news: Bayern Munich winger Serge Gnabry says 'Amazing ...

Emlékszem, Per Mertesacker nagyon kemény volt velem, de jó értelemben. Olyan volt, mint ha a bátyám lenne az Arsenalban. Nem számított, hogy fociztam, milyen kitartó voltam, azt mondogatta…

Várjunk! Merthogy ezt a részt nem fogjátok érteni, hacsak nem ismeritek Pert. Hallanotok kéne a hangját. Látnotok kéne az arcát. Per a legemberibb ember a Földön. De emellett ő a legnémetebb srác is a Földön. Minden, ami elhagyja a száját, hevesen hagyja el. Magas, megfélemlítően néz le rád, de közben barátságosan is. Nem tudom, hogy erre van-e valami kifejezés, képzeljetek el inkább egy igazán jóindulatú Arnold Schwarzeneggert.

Na, ez Per. Nem számít, mit csináltam az edzéseken, úgy jött oda hozzám utána, hogy azt ordibálta, “Serge, ne felejtsd el, honnan jöttél! Stuttgartból! Alázat, szerénység! Serge, azt gondolod, hogy jó focista vagy? Muszáj alázatosnak lenned! ALÁZATOSNAK!”

Hahaha.

Per tudja, milyen gyorsan változik a világ. Tudja, milyen az, ha 15 éves vagy és a szüleidet kéred, hogy adjanak egy kis zsebpénzt, aztán két év múlva többet keresel, mint az egész családod. Képzeld el ezt. Nehéz vele megbirkózni. Emlékszem, amikor a felnőtt csapatba kerültem, elkezdtem költeni a pénzemet egy csomó jelentéktelen dologra. 600 fontért vettem egy neszeszeres készletet. Aztán egy csillogó Christian Louboutins-t és egy Rolexet.

Ez volt az, amivel kihúztam a gyufát a szüleimnél. Leültettek maguk elé, hogy megbeszéljünk mindent. Szó szerint emlékszem, anya mit mondott: “Serge, tudod, ez nem tart örökké. Nem verheted el a pénzed így. Muszáj biztos alapokon állnod, mert mindenki összezuhanhat egyszer.”

Pár héttel a beszélgetésünk után nagyon magamon kívül voltam. Minden darabokra tört. Megsérült a térdem, nyolc hónapig pedig nem tudtam semmit sem csinálni. Megállt az idő. Amikor végre kifuthattam volna a pályára, nem tudtam megvetni a lábam az kezdőcsapatban. Aztán a semmiből, kölcsönbe adtak a West Bromnak.

Olyan volt, mintha anya érezte volna a jövőt.

Serge Gnabry: From Arsenal and West Brom flop to Bayern Munich's ...

Tényleg, hadd beszéljek a West Bromról.

Tudjátok, mi a vicces? Az, ami a West Bromhoz kötő szerződésemben le volt írva és az, amit az edző gondolt rólam. Még mindig egy kicsit össze vagyok zavarodva.

Amikor oda kerültem, mindennel kapcsolatban nagyon pozitív voltam. Az ok, amiért a West Bromot választottam a többi klub helyett, az volt, hogy a vezetőedzőn érződött, akarta hogy oda igazoljak. Nem voltam 100 százalékosan fitt. Egy igen hosszú felépülésen voltam túl. És természetesen én egy támadójátékos vagyok, a West Brom pedig más elveket vallott a fociról. De akkor, miért akartak ennyire? 15 percet kaptam egy Chelsea elleni mérkőzésen, aztán a keretbe sem kerültem. Hat hónapig a lelátón ültem, kételkedtem magamban és sosem kaptam magyarázatot arra, miért.

Nem voltam a legtökéletesebb játékos. A 19. születésnapom töltöttem akkortájt. Valószínűleg az edzéseken hibázhattam. De őszintén – és most 100%-osan őszinte leszek – mindent beleadtam. Bele tudok nézni ma is a tükörbe és ki tudom ezt mondani.

Aztán elkezdtem olvasni különböző helyeken, hogy lusta vagyok, nem vagyok elég fitt, nem ütöm meg a várt szintet… Nagyon frusztráló volt.

Az, hogy lustának bélyegeztek meg azok után, hogy az apám mit vert a fejembe, amikor kicsi voltam, megváltoztatott.

Egy olyan érzés került felszínre, amelyet sosem éreztem, mialatt felnőttem.

A düh.

Egy nehéz perióduson mentem keresztül, amikor a kezembe vettem a telefonom és láttam, hogy egyre kevesebb nem fogadott hívásom volt. Más hozzáállást kapsz az emberektől. Sokkal magányosabb volt az életem akkoriban. És ez a tanácsolnám a világ fiatal focistáinak. Észre kell vennetek, kik azok az emberek akikben tényleg megbízhattok. A szüleim és a közeli barátaim sosem hagytak el. Viszont egy csomó ember nem csörgetett többé.

Ez az az időszak, amikor az emlékek is más értelmet nyernek.

Azok a napok, amikor a parkban voltunk apával, amikor azt hajtogatta nekem, hogy kétszer olyan kitartóan kell hozzáállnom és én csak forgattam a szemeim. Anyukám, mikor azt mondta, semmi sem tart örökké. Per tanácsa, hogy maradjak alázatos, és ahogyan Arséne tanította, mit kell tudnom a folyosóról. Ezeket a mondatokat átértékeled, ha padlón vagy, hidd el.

Számomra ez azzal járt, hogy egy lépést vissza kellett lépnem annak érdekében, hogy majd előre is tudjak egyet. Az, hogy hazatértem Németországba a Werder Bremenhez és a Hoffenheimhez, életmentő volt – mind emberként, mind futballistaként. Otthon lenni, miután 16 évesen minden barátom elhagytam és olyan klubokban focizni, akik tényleg akartak is engem, elképesztő volt.

Focistaként egy dologra vágysz: hogy játssz. Talán az átlagember nem teljesen érti meg, milyen mélyről jövő ez az érzés a mi esetünkben. Amikor nem rúghatsz a labdába, olyan, mintha megállna körülötted az idő. Egyébként ez az elmúlt két hónap – a karantén alatt – olyan volt számomra, mint egy visszatekintés. Arra, ahogy végigharcoltam magam mindenen és utána a Bayernhez igazoltam, majd bebizonyítottam magamnak a folytonos nyomás ellenére is, hogy nyertes típus vagyok és Bajnokok Ligája-szintű futballista vált belőlem. A felhőkön jársz, aztán egyszer csak… Puff, vége.

A kanapén ültünk. Az edzéseket Zoomon tartottuk. Hihetetlen. És megint csak szürreális.

Talán azért, mert egy kicsit lelassult körülöttem minden, de amikor éppen otthon edzettem, rajtakaptam magam, hogy azon agyalok, hogy “Várjunk csak, én most tényleg a Bayern München mezében futballozok? Ez most nem álom?”

És megint csak itt egy pillanat a történetemben, amikor meg kell állnom. Mert ha azt mondom, a Bayernben játszani olyan érzés, mintha egy álom vált volna valóra, nem értesz meg pontosan. Ezt ennél sokkal mélyebben kell kutatni. Amikor kilenc éves voltam, rendszeresen jártunk Dortmundba és Münchenbe, kicsiknek szóló focitornákra. Egy nap a Bayern korosztályos együttese ellen játszottunk. Abban a mezben léptek pályára, amiben a nagyok és csak bámultuk őket. “Azta! Ez a legkirályabb dolog, amit valaha láttam. Egy nap, Serge, egy nap te is azt a mezt fogod viselni.”

Rá egy évre egy hasonló tornáról tartottunk hazafelé és az apám azt mondta a kocsiban – teljes faarccal -, hogy a Bayern edzője beszélt vele, hogy nem csatlakoznék-e hozzájuk. Ettem közben a gyümölcssalátám, amit anyukám pakolt nekem, de mielőtt szóhoz jutottam volna, úgy folytatta, “De itthon maradsz a szüleiddel. Nem megyünk Münchenbe, tíz éves vagy.”

Egész úton hazafelé zokogtam. Mintha egy világ dőlt volna össze bennem.

The Most Important Unimportant Thing in Life | By Serge Gnabry

Szóval az, hogy a Bayern vörös mezét viselhetem, igazán csodálatos dolog. A haverjaimmal mászhattam fel a ranglétrán, olyanokkal, mint Joshua Kimmich, Leon Goretzka és Niklas Süle. Hab volt a tortán, hogy klasszisok, mint például David Alaba, nagyon közeli barátaim lettek. Időnként, amikor nehéz idők járnak, egy kis motivációra van szükségem. Szó szerint körbenézek az öltözőn és azt gondolom magamban, “Felfogtad, hogy a Bayern felnőtt csapatában játszol? Te és a srácok, tényleg itt vagytok. Basszus, ez kész őrület!”

Mindannyian különböző utakon érkeztünk. De mindannyiunk a folyosó másik felén kötött ki.

Nem veszem készpénznek a lehetőséget, amelyet a Bayern adott, főleg most, hogy a futball ilyen sok időre szünetelt. Lehetsz focista vagy szurkoló, üresnek érzed magad. Ugye?

Láttam egy idézetet az egyik közösségi oldalon ami nagyon sok igazságot rejt magában…

“A futball a legfontosabb jelentéktelen dolog az életben.”

Nagyon sok komoly dolog történik szerte a világon jelenleg és a foci is csak egy játék. Viszont egy olyan játék, ami közelebb hozza egymáshoz az embereket. Nem esik rosszul, ha belerúgsz a labdába, bárhová is tartozol.

Még mindig emlékszem az első alkalomra, amikor meglátogattam apukám családját Elefántcsontparton. 13 voltam, az unokatesóimmal játszottunk a falujukban. A fű befogta a térdünket, a franciám pedig borzasztó volt, de nem is nagyon kellett sokat beszélnünk egymással. Nagyon jól szórakoztunk, pedig csak a labdát rugdostuk.

A legfontosabb jelentéktelen dolog a világon, érted már?

Ez az igazság.

Hamarosan találkozunk,

Serge

Serge Gnabry – A legfontosabb jelentéktelen dolog az életben
Hozzászólnék

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

To Top