Vélemény

Gondolatok egy nem megnyert döntő kapcsán



ezárni a lezárhatatlant – ez az igazi férfimunka, nem az angolok statiszta-szerepe a Bajnokok Ligája müncheni döntőjében. Az élet megy tovább, ahogy a bölcs hr-menedzser mondaná a 25 év után kirúgott alkalmazottjának, de azért utoljára vessünk számot azzal, min mentünk keresztül.

5 perc boldogság – ennyi jutott nekünk az oly nagyon áhított Finale dahoam-on, bár a Müller gólját megelőző 83 perc sem adott okot a szomorúságra. Ha egy pozitívumot mindenképpen ki kellene emelnem, akkor ez az 5 perc lenne az. Megélni, átélni 65 ezer bajor szurkolóval együtt a gólt az Olimpiai stadionban egészen hátborzongató érzés volt. Apró vigasz, de legalább kaptunk egy kis ízelítőt abból, ami majd a londoni BL-döntőben vár ránk a maga teljességében.

Van kinek gratulálni – de az nem a Chelsea, persze a sportszerűség kedvéért kipréselhetjük akár ezt is magunkból. De miért is járna a gratuláció? Az angol együttes a finálénak abszolút passzív szereplője volt, tulajdonképpen csak egy hajszállal volt több közük hozzá, mint a nézőknek. A döntő valójában nem volt más, mint a Bayern gigászi küzdelme Fortunával, akiről óriási tévedés azt hinni, hogy a bajorok kedvese – ez amolyan se veled, se nélküled kapcsolat inkább. Megsüvegelendő lovagi hőstett az, ha valaki a legyőzhetetlent próbálja meg legyőzni, és háromszor is közel kerül hozzá, a labda kiimádkozása a kapuból néhány tucat alkalommal inkább papi teljesítmény – az meg már a középkorban is egy másik rend volt. A jó csapatnak van szerencséje, mondhatnánk még ezt a mindent elsöprő ellenérvet, de ezúttal ez csak egy apró kiegészítéssel állja meg a helyét: a jó csapatnak van szerencséje, a sokkal jobbnak viszont nincs.

Mia san mia – azaz mi vagyunk mi. Bennem ugyan csupán 2002 óta dobog bajor szív, de sokakról tudom, hogy az 1999-es elveszített BL-döntő tette őket örökre bajorrá. Azt hiszem, nem lesz ez másképpen a mostani finálé kapcsán sem. A bátyám, aki régebben még manchesteri drukker volt (oh, mily’ emberi gyarlóság!), majd szépen lassan elmúlt az érdeklődése a klubfoci iránt, szombat este a tizenegyespárbaj után olyat tett, amit még ilyen miatt soha: zokogott. Mikor hétfőn – hazaérve Münchenből – megjegyeztem neki, hogy elveszítettünk egy BL-döntőt, de nyertünk egy szurkolót, szinte mentegetőzésként vágta vissza: hát hogy a viharba ne lenne az, amikor egy ilyen kétballábas, gyermeki módon esetlen, de végtelenül lelkes, azaz emberi csapat ott lehet a legjobbak között. Ráadásul jelen pillanatban a legjobbak között is a legjobb. Egy olyan csapat, melynek profi játékosai jobban izgulnak egy büntetőpárbajban, mint a szurkolóik.

Igen, ez vagyunk mi, ez a Bayern. És ez így van jól.

Gondolatok egy nem megnyert döntő kapcsán
Hozzászólnék

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

To Top